Bilológia terem

...

* Tegnap este nem tudtam aludni. Igaz ez nem újdonság, de ha képes lettem volna rá, akkor sem akartam volna. Ehelyett inkább Carlisle-lal beszélgettem. Tanácsokat adott...a döntésem segítésének érdekében! De mintha nem értett volna meg igazán. Ez pedig számomra teljesen ismeretlen volt. Ahogy az érzés is, ami a belsőmet marcangolta. Leginkább édes tűzhöz tudnám hasonlítani...éget, de nem öl meg! a halhatatlanokat amúgy sem könnyű kivonni a forgalomból. Ám ez másfajta volt. Szabadabb. Pezsgőbb. Még sosem volt részem ebben. Mintha minden ízem szárnyalni akarna, mikor a Föld az otthonom. elméletileg...
...de mióta megismertem Bellát a mennyországba költöztem! Minden perc mikor láthatom bearanyozza a napomat. Hiába voltam eddig undok vele. Ma már tudom: ha erősebb lennék, akkor sem tudnék küzdeni ellene. Nem is akarok! Nem akarok egyetlen vele töltött percet sem elvesztegetni vitákra, meg hasonlókra. Amik nem vezetnek sehova...
Bár számomra az is elég lett volna, ha csak látom az arca két oldalán a piros foltocskákat. Ha hallom a vérének parázsló lüktetését. Olyan...angyali! Egyszerűen mesés! És ha én démon vagyok (ami elég valószínű) akkor Bella maga a csoda! Hiába, sosem fogok tudni betelni vele. Rabul ejtette testem, lelkem. Még akkor is, ha ez utóbbi már nincs a birtokomban. Mégis...
Alig vettem észre, hogyí már az órán ülök. Vagy legalábbis a teremben, ugyanis Mr. Varner még nem csatlakozott a nyüzsgő diáksereghez.
Amolyan gyermeteg izgalommal vártam Bella érkezését. Hallani akartam, ahogy a mellettem lévő szék megnyikordul és Ő leül mellé. Életem leggyönyörűbb hangja!
A szemeimet szorosan az asztallapra függesztve koncentráltam. Szemeim ismét arany színűen csillogtak a hétvégi vadászat jóvoltából. Elmosolyodtam. vajon most is észre veszi a változást? Hát persze...hisz' ő volt az egyetlen, akinek ennyi év alatt fetűnt! Jaj, Bella...csak csikorogna már a mellettem álló szék, csak hallanám már a szív verését! Mert minden jó, ha Ő jól van...*

*Egész éjjel álmatlanul forgolódtam az ágyamban, nem csak, mert nem tudtam elaludni, hanem mert nem is akartam az öntudatlanság néha oly jól eső állapotába zuhanni. Főként Jacob szavai jártak a fejemben, a hallottakon gondolkodtam. Féltem, hogy ha elalszok mindenféle szörnyekkel fogok aludni, csupa rossz, brutális dologról, s csak még zaklatottabb leszek, mint amilyen már amúgy is voltam. Persze Charlie nem vette észre, mennyire zaklatott voltam, mikor hazaértem La Pushból, de hát ez nála érthető is, hiszen épp kosármeccset nézett, s köztudott, hogy a férfiak, legalábbis az emberi férfiak egyszerre csak egy dologra tudnak koncentrálni, s ez az én drága jó apámnál különösen igaz, amikor a TV előtt ül, s mereven maga elé bámul. Persze nem panaszkodom, könnyebb volt így. Az interneten nem találtam semmi olyat, ami ugyanazt mondaná, amit Jake-től hallottam, de nem is bizakodtam. Ki hiszi el a régi legendákat, amiket logikusan gondolkodva inkább nevezhetünk misztikus történeteknek, mint legendáknak, legalábbis ha a dolog irodalmi részét nézzük, de most ez a legkevésbé fontos dolog. Találtam néhány közismert definíciót a fajra, mint olyanra, de azt eddig is tudtam, hogy vért isznak, kerülik a napot, és hogy koporsókban alszanak. Legalábbis a Drakula történetekből ez derült ki. Mégse tudtam elképzelni, hogy Edward is.. ilyen. Ő túl jó, valahogy túl.. emberi. Magam sem tudom, miért bízok meg benne ennyire, s miért nem rohanok vissza anyámhoz, amikor egy vámpírral próbálok barátozni, mi több, kezdek beleszeretni, kockára téve ezzel saját testi épségemet, de ez, amit most érzek eddigi életemben elkerült, s túl jó ahhoz, hogy csak így egyszerűen lemondjak róla. Mivel nem aludtam este, vagyis nem sokat, csak pár percet, amikor már nem bírtam tovább, szörnyen korán kikeltem az ágyból, de nem tudtam magammal mit kezdeni. Átnéztem a matek példákat, átolvastam a biológia jegyzeteimet, habár Pheonix-ben ezt már mind vettük, de így is hamar végeztem. Jobb dolgom nem lévén ismét elővettem kedvenc regényemet, az Üvöltő szeleket, mely nem kicsit rongyos már, s találomra felütöttem valahol, de nem tudtam a mondatok értelmére koncentrálni. Újra is újra eszembe jutott Jacob meséje, a vámpírok és a farkasok, s úgy döntöttem, inkább rendbe hozom magam. Kedvenc kék fölsőmet vettem fel, amit még Renée-től kaptam, hozzá egy kényelmes farmert, s edzőcipőt. Fogalmam sincs mit szoktak felvenni az emberek, ha egy vámpírral készülnek tudatni, hogy rájöttek a titokra. Nos, én most pont erre készültem. Mikor leértem a konyhába, Charlie-t nem találtam ott, így biztos lehettem benne, hogy eleget vártam, ideje indulni. A gyomrom kavargott, így enni se raktam magamnak, csak beültem a furgonba, s elindultam a suliba. Még annál is lassabban hajtottam, mint szoktam, pedig én aztán tényleg nem arról vagyok híres, hogy áthajtok egy piroson, vagy a megengedett sebességnél gyorsabban hajtok, főleg, hogy a vén chevy-m nem is bírná.
Mivel kissé be volt borulva, nem féltem, hogy nem jönnek ma suliba, s ez a sejtésem be is igazolódott, mikor a parkolóba érve megpillantottam Edward ezüst Volvo-ját. Hozzá kell tennem nem nehéz kiszúrni, mivel eléggé feltünő, talán túlságosan is az.
Az óráim monotonan, s nagyon lassan teltek el, ha Mike vagy Jess kérdezett, válaszoltam nekik, de csak gépiesen. Aztán eljött az ebédidő, s tudtam, hogy láthatom őt, de mégsem mentem enni. Féltem, hogy a családja előtt elárulnám magam valamilyen óvatlan mozdulattal, s a többiek szeme láttára törne ki a balhé. Ehelyett a parkolóban álltam, a kocsimnak támaszkodva, s a biztonság kedvéért mégegyszer átolvastam a biológiát, hátha engem feleltetne Mr. Varner. Aztán becsöngettek, s elindultam az osztályterem felé. Lassan lépkedtem, annyira lassan, amennyire csak tudtam, habár fent állt annak a veszélye, hogy esetleg elkések, de mit számít ez, ha egy vámpír mellett fogok ülni egy órán keresztül. Persze nem féltem, pedig kellett volna, tudom, hogy az lett volna a helyes. Mikor beléptem a terembe megnyugodva lélegeztem fel, hiszen a tanár még nem volt bent, viszont a következő pillanatban már másra koncentráltam. Edwardra. A helyén ült, tekintetét az asztallapra vetítve, látszólag észre sem vette, hogy megérkeztem. Megszokhattam volna a hirtelen hangulatváltozásait, valószínűleg most az a rész jön, hogy bocsi Bella, mégsem kéne, hogy barátok legyünk, de e pillanatban ez egyáltalán nem érdekelt. A padhoz siettem, táskámat a földre dobtam, melynek egy tompa puffanás lett az eredménye, majd kihúztam székemet, hangos ricsajt keltve, de közben folyamatosan Edwardot lestem. Miután leültem, előkotortam a felszerelésemet, s még pár pillanatig hallgattam, gondolkodtam azon, hogy mit is kéne mondanom. *
- Szia, Edward.. *Kezdtem, hiszen csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy elfelejtettem köszönni, na nem mintha ő mindig így tenne. *
- Figyelj csak.. Arra gondoltam, hogy suli után sétálhatnánk egyet. *Hadartam el gyorsan, hiszen nem akartam, hogy azt higgye, randira hívom, s bár hangom nem sikerült annyira nyersre, mint szerettem volna, abban biztos voltam, hogy érzékeltettem annak fontosságát, hogy kettesben kéne beszélnünk bizonyos dolgokról.. *

*Hamarosan megnyikordult a mellettem lévő szék. Évtizedek kevesek lennének hozzá, hogy elmondjam mit éreztem akkor. Örömöt…talán így lehetne legegyszerűbben leírni. Olyat, amilyenben még sosem volt részem. Ez pedig felemésztette minden szomjamat, amit Bella fantasztikus illata okozott.
Nem pillantottam föl rá, bár hatalmas erőfeszítésekbe került. Szemeim éhesen vágytak tökéletes arcára; fehér bőrére és csokoládébarna szembogarára. Akár így, akár úgy, de látnom kellett. Különben nem vagyok biztos benne, hogy még van értelme a létezésemnek.
Ő szólalt meg előbb. Lágy, megnyugtató hangja zene volt füleimnek. Az a fajta, ami lekörözi a világ legszebb szinfóniáját is és megbotránkoztam azon más miért nem így érzi. Vagy csak jól titkolják? Hát, bizonyosan jobban, mint én…
Már nem bírtam megállni, hogy rá ne mosolyogjak. Elképesztő volt. Tud hipnotizálni is?
Ám amit mondott teljesen kizökkentett. Sétálni? Velem? Iskola után? Nem gondolhatja komolyan…! Ugye nem?!
Pillanatok alatt hideggé, érzéketlenné váltam. Nem tudja mire kér. Szinte biztos, hogy komplikációk lépnének fel. És…ha bántanám azt sosem bocsájtanám meg magamnak!
Igaz, alig tudok távol maradni tőle…de megteszem, ha ez neki a legjobb! Bármit megteszek, csak ne essen bántódása!
Kemény, kifejezéstelen pillantást vetettem Bellára, majd szemeimet a táblára szegeztem.*
- Sajnálom, nem érek rá.* mondtam hidegen.
Mr. Varner lassan haladt a folyosón mifelénk. Jaj, csak jönne gyorsabban!
Hallottam a fejében : feleltetni akarja Mike Newtont és Bellát is. Ugyan nem tudtam mi oka lehet a biológiából szinte kiváló Isabella Marie Swan-t is „próba” elé állítani, de igazából nem is nagyon érdekelt. Csupán arra koncentráltam, hogy kellő képen érzéketlennek tűnjek a lány irányába. Igen, Bella lett A lány…nem egy lány…ő nem egy a sok közül! Ő különb mindenkinél!
Tudtam, hogy szomorú lesz. Vagy legalábbis lehangolt. Hisz’ mi másért ajánlotta volna fel a sétát, ha nem lett volna rá különösebb oka?
Ekkor belépett Mr. Varner a terembe. Diáktársaim mind-mind lemondó sóhajjal fordultak a tábla felé. Ám Mike Newton nem. Ő feltűnően bámult valakit… Csak az egy pillantást kellett vetnem az elméjébe, hogy rájöjjek kit. Bellát!
Azon nyomban elöntött a féltékenység. Úgy, mint előtte még soha. Ismeretlen volt, akár egy nyári szellő december közepén. És furcsa…
Ezer meg ezer helyen láttam, olvastam róla, ám megtapasztalni sosem tudtam. Most mégis…!
Magamtól is megrökönyödve fordultam Bella felé. Hihetetlen volt! Szemeimet szorosan az arcára függesztettem; ő már Mr. Varner beszámolóját követte. Legalábbis úgy nézett ki, mint aki borzasztóan figyel. Nem tudhattam mire gondol, abban mégis biztos voltam, hogy nem hagyhatom énem biztonságos felét vissza szorítani a vámpírizmus mögé. Valamit tennem kellett. Nem hagyhattam, hogy Bella akár csak egy pillanatra is fontolóra vegye Mike Newton-t. Ez nem a birtoklás féltékenysége volt…hanem… nem is tudom mié. Talán a szerelem bizonytalansága…??? Nem is tudom…
Lassan, halkan kezdtem beszélni. Nehogy Mr. Varner meghalljon minket.*
- Bella…talán..mégis…ráérek.* mondtam enyhén dadogva. Ez megrémisztett! Ilyet még sosem éreztem. Még sosem dadogtam, ha egy emberrel beszéltem… ám Bella nem csak egy ember volt! Ő maga a tökéletesség!*

*Tisztában voltam azzal, hogy egy esetleges vámpírral kettesben maradni életveszélyes, de ez most mégsem érdekelt. Kimondtam, amit akartam, s türelmetlenül vártam Edward válaszát, felkészülve arra, hogy elutasít. Kiismertem már annyira, hogy tudjam, eléggé kiszámíthatatlan. Egyszer ő közeledik, másnap meg úgy néz rám, mint a testvére gyilkosára, vagy még rosszabb. Sokáig nem nézett fel rám, s már kezdtem aggódni, ám a kérdésemmel szinte egy időben rám mosolygott, s ez némi erőt adott nekem. Ám ez az apró gesztus, ez a számomra oly gyönyörű mosoly szinte azonnal le is olvadt gyönyörű arcáról. Sose fogom tudni megemészteni, hogy valaki ennyire tökéletes, s isteni lehet. Mert Edward tényleg úgy nézett ki, mint egy Görög isten, ezt bárki észrevehette, sőt, nem lehetett nem észrevenni. Miután ismét hideg, már-már ellenséges lett arca számítottam rá, hogy le fog rázni. Nem lehet akkora mázlim, hogy látatlanba belemegy egy sétába, főleg akkor nem, ha én kérem tőle. Azt persze nem tudom, miért éreztem így, talán csak egy megérzés, vagy valami hasonló.
Elutasító válasza mégis kicsit lehangolt, s főleg a hangszíne, mert hogy ellenségesen, hidegen válaszolt. Elsápadtam, éreztem, ahogy minden csepp vér távozik arcomból, s elfordítottam fejemet. Mr. Varner még mindig nem jött meg, pedig most már örültem volna annak, ha valami eltereli a figyelmemet Edwardról, a gondolataimtól. Szerencsére nem kellett sokáig várnom, hőn szeretett biológia tanárunk végre megérkezett. Ekkor már volt okom arra, hogy firkáljak a füzetembe, habár még el se kezdett beszélni. Kinyitottam a füzetemet a soron következő oldalnál, s felírtam a dátumot, majd vártam. Egy darabig észre se vettem, mit rajzolok, de egy fekete szempár nézett vissza rám a margóról. Pánikba estem, s egy gyors pillantást vetettem a mellettem ülőre, de szerencsére még mindig mereven nézett maga elé, s látszólag nem szúrta ki. A szempár köré gyorsan rajzoltam egy ovális formát, majd hosszú, göndör hajjal áldottam meg. Sose voltam egy rajztehetség, így annak, aki ismert fel se tűnt volna, hogy nem annak indult, ami végül lett belőle.
Aztán Mr. Varner beszélni kezdett. Figyeltem, vagyis megpróbáltam figyelni, de még mindig a vámpírok, pontosabban egy bizonyos vámpír körül járt az agyam. Gépiesen, robotosan jegyzeteltem, nem igazán fogtam fel, miről van szó, habár megmertem volna esküdni rá, hogy az előző órai anyagról volt szó, amit elvileg elég jól megtanultam. A következő pillanatban megkönnyebbült sóhaj söpört végig a termen, s én oldalra néztem. Mike felállt, ezek szerint ő felel ma, vagy legalábbis ő lesz az első felelő. Mike.. Még mindig nem tudta megérteni, hogy én az ég világon nem akarok tőle semmit, legalábbis semmit, ami a barátság határain túl megy. Megpróbáltam követni az eseményeket, nem törődve padtársammal, ám ez elég nehéz lett volna, lévén, hogy a következő pillanatban megszólalt, pontosabban dadogni kezdett. Ezen kicsit meglepődtem, sose hallottam tőle ilyet ezelőtt. Mikor a nevemet kimondta kellemes borzongás futott végig testemen hangja dallamosságától, s ismét felé fordultam. Tekintettemmel elkaptam az övét, s éreztem, ahogy csapdába ejt az aranybarna szempár.*
~Már megint milyen gyönyörű színe van a szemének.. ~*Gondoltam önkéntelenül, s csak ekkor fogtam fel, mit is jelentenek a szavai. Elmosolyodtam, s bólintottam.*
- Köszönöm. Mond csak, nem tudnád valahogy elintézni, hogy ne kelljen tesire mennem? *Kérdeztem kissé könnyedebb hangon, miközben még mindig rámeredtem. Már-már bámulásnak minősülhetett, de abban a pillanatban nem voltam ennek a tudatában, s nem is igazán érdekelt.*
- Tudod, hogy hadilábon állok a tesivel, vagyis remélem rájöttél már.. *Tettem hozzá gyorsan, miközben jobb kezemmel a tollam végét kattogtattam, s teljesen megfeledkeztem arról, hogy órán vagyok.*